Közéleti és jogi blog

Hajnalcsillag

Hajnalcsillag

Gyárfás Tamást fel kell menteni, a jogellenesen beszerzett bizonyítékokat ki kell rekeszteni a bizonyításból - Magyar Péter rögzített beszélgetései leleplezőek lehetnek, de azok sem használhatók bizonyítékként

Nyílt levél a Kúria elnökének, a legfőbb ügyésznek és büntetőjogi helyettesének

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2024. március 21. - Radnóti László György

Tisztelt Dr Varga Zs. Adrás Elnök, Dr. Polt Péter Legfőbb ügyész Úr!

Gyárfás Tamás sztárügyvédje gyengén muzsikált. Dr. Zamecsnik Péter több száz oldalas perbeszéddel altatta el hallgatóságát, különös tekintettel a bíróra, aki ezek után ember legyen a talpán, ha megérti, mit akarhatott a védő. Ha jó munkát végzett volna a védő, perbeszéde ennyi lett volna: "Mit tud felhozni a vádló a védencem elleni vád védelmében, a Portik által jogellenesen beszerzett bizonyítékok - hangfelvételek - ki kellett zárni a bizo?"

A vádemelés óta tudom, hogy Gyárfás Tamást fel kell menteni bizonyítottság, hiányában, aki ezért - horribile dictu - ártatlan is lehet, akárcsak Bene Krisztián a lúgos orvos ügyben. Gyárfás bűnösségének bizonyítása ugyanis köztudottan a Portik által rögzített telefonbeszélgetéseken alapult. Rögtön láttam, hogy ezek nem lesznek megfelelő bizonyítékok, ha Gyárfás nem vallotta be a beszélgetések során, hogy ő rendelte a bérgyilkost. Azonban nem találtam olyan érvet, amit jogász is elfogad, mert erre az érvemre az ügyész csak annyit mond: De, mi bebizonyítottuk a felvételek alapján. Akármekkora hülyeség is ez az állítás, éppen értelmezhetetlensége folytán nemigen cáfolható.

Gyárfás Tamás sorsa valójában engem halálosan hidegen hagy, akárcsak Benéé, így nem sokat gondolkodtam a nézőpontomból lezárt ügyön. Most viszont elgondolkodtam, hogy milyen szép is volna, ha Magyar Péter hangfelvételein Rogán Antal végre lebukna. Tulajdonképpen lebukhat rajta, de Magyar rossz helyre viszi a felvételeket. Az igazságszolgáltatás ezeket a felvételeket aligha tudja Rogán ellen használni, legfeljebb, arra jók, hogy meggyőzzék az ügyészséget, hogy indokolt vizsgálatot indítani. A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) 166. szakasza szerint csak törvényesen

A bizonyítás törvényessége

166. § (1) A bizonyítási eszközök felderítése, összegyűjtése, biztosítása és felhasználása során e törvény rendelkezései szerint kell eljárni.

(2) Jogszabály elrendelheti a bizonyítási cselekmények teljesítésének és lefolytatásának, a bizonyítási eszközök megvizsgálásának és rögzítésének meghatározott módját.

Továbbá a Be. 167. § (5) bekezdés értelmében:

(5) Nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyészség, a nyomozó hatóság, illetve a (2) bekezdésben meghatározott hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők büntetőeljárási jogainak lényeges sérelmével szerzett meg.

Telefonbeszélgetés rögzítése, mint személyes adat kezelése tekintetében az  EU általános adatvédelmi rendelete (GDPR) 6. cikke az irányadó. Ennek (1) bekezdése azabályozza, hogy mikor van erre egyáltalán lehetőség.

 

 

13 komment

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

https://morgenstern.blog.hu/api/trackback/id/tr7618359653

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

J0g242 2024.03.23. 19:39:42

A Be. 167. § (5) bekezdése szó szerint véve sajnos csak "a nyomozó hatóság, az ügyész és a bíróság által" jogellenesen beszerzett bizonyítékok felhasználását tiltja. Ebből ’argumentum a contrario’ olyan értelmezésre is lehet következtetni, hogy a magánszemély által jogellenesen (akár bűncselekmény útján) beszerzett bizonyíték felhasználása elvileg nem kizárt. Ennek lehetősége arra ösztönöz, hogy az állampolgárok bátran sértsék meg mások személyiségi jogait, és irreleváns hogy hogy az ilyen magatartás következtében az érintett személy alkotmányos jogai sérülnek és a nevezett személyiségi jogokat védő törvényi előírások kiüresednek. Továbbá ez figyelmen kívül hagyja azt az alkotmányos alapelvet is, miszerint a bűnüldözés, és a nyomozás állami monopólium, azt magánszemélyek nem vehetik saját kezükbe, a vigilantizmus tehát szó köznyelvi értelemben vett önbíráskodás tehát feltétlen tiltást érdemel.

A szakirodalom szerint a tilos bizonyítási módszerek közé sorolható minden, a bizonyíték megszerzésére irányuló jogellenes módszer.

A bírói gyakorlat szerint például a házkutatás az Alaptörvény VI. cikkelyében biztosított magánélet, az otthon sérthetetlenségét érinti, elrendelésére csak a törvényben felsorolt általános és különös feltételek együttes fennállásakor rendelhető el. Erre figyelemmel a bírói gyakorlat szerint, hogyha a házkutatás bár tartalmilag indokolt is lett volna, de mégis törvénysértő volt, ugyanis törvénysértő volt az elrendelése, ezáltal sérültek a VI. cikk (1) bekezdésében oltalmazott alapjogok. Ennek megfelelően a bírói gyakorlat szerint a házkutatás során feltárt bizonyítási eszközök és az azokból származó tények a büntetőeljárás menetében nem használhatóak fel, bizonyítékként nem értékelhetőek.

Az EJEB előtt nem elégséges a „szabad bizonyítás elvét” felhívni a szubsztantív értékeket kifejező normák megsértésével szerzett bizonyítékok felhasználása mellett. A bizonyítás szabadságának korlátot állít az egyezményben biztosított jogok tiszteletének kötelezettsége (Bárd K.: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007, 227. o.). A strasbourgi bírák közül többen is sürgetik, hogy az EJEB határozottabban követelje meg az emberi jogok sérelmével szerzett bizonyítékok kizárását (Bárd K.: A magánszférához való jog és a bűnüldözés határai. Magyar Jog, 2011/5., 272. o.).

A magánszemély által beszerzett bizonyítékoknak büntetőeljárásban bizonyítékként történő felhasználására vonatkozó törvényi rendelkezések hazánkban teljesen kimunkálatlanok, a jogalkotó semmilyen konkrét eligazítást nem ad e téren a jogalkalmazónak. A bíró számára biztosított rendszerképző jogértelmezés véleményem szerint nem terjedhet odáig, hogy tetszése szerint, bárminemű törvényi előírás nélkül (így akár önkényesen) döntse el azt, hogy az ilyen felvétel a büntetőeljárásban bizonyítékként felhasználható-e, vagy sem. A felhasználhatóság kérdésében való következetes döntéshez a jogalkotónak tisztáznia kellene, hogy az így beszerzett bizonyítékoknak a nyomozó hatóság, ügyészség, bíróság rendelkezésére bocsátása személyiségi jogsértésnek minősül-e, és ha igen, ezzel együtt a belőle származó adat minősülhet-e törvényes bizonyítéknak.

Álláspontom szerint a terhelt alkotmányos jogait is csak jogszerűen lehet korlátozni. A magánszemély által törvényi felhatalmazás nélkül elkövetett alapjog-korlátozás elfogadása és ezzel hallgatólagos támogatása bűnüldözési érdekből nem egyeztethető össze az államnak az Alaptörvény I. cikk (1) bekezdésében rögzített alapjogvédelmi kötelezettségével. A jogvédelmi rendszer teljessége – amely nálunk alkotmányos követelmény – csak akkor érhető el, ha a jogok tiszteletben tartása magánszemélyek között is biztosított. Az anyagi igazság felderítésének jogállami korlátait a büntetőeljárás során be kell ugyanis tartani.
Válasz erre 

J0g242 2024.03.23. 19:46:35

A bizonyítás törvényességéhez tartozik – ezt a Be. az alapelvek között rendezi [lásd: 2. § (1) bek.] -, hogy a bizonyítás lefolytatása nem sértheti az emberi méltóságot sem, amely az Alaptörvényben garantált [I. cikk (1) bek.] oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, s mint ilyen, számos más alapjognak forrása és feltétele. Az alapjogok súlyos megsértése a bizonyítékok kizárásához vezethet.

A magyar büntető-eljárásjog meghatározott esetekben kifejezetten kötelezően kizárja az ilyen bizonyítékokat (Btk.-ellenes, tiltott módon való bizonyíték beszerzés, eljárási résztvevők jogainak lényeges korlátozása). Így például a terhelt, és a tanúk vallomásmegtagadással kapcsolatos jogaira való figyelmeztetés kihagyása, abszolút tanúzási akadály megsértése, egyéb súlyos eljárási hibák bizonyítási tilalmat képeznek. Hasonló jogkövetkezményekhez vezethet általában is egyes alkotmányos jogok, a tisztességes eljárás követelményeinek megsértése, különösen az emberi méltóság, személyiségi és kegyeleti jogok, a magánszférához vagy a magántitokhoz való jognak a megsértése. A Nemzetközi Büntetőbíróság alapító okmánya, a Magyarország által is aláírt, majd ratifikált Római Statútum 69. cikk 7. pontja szerint:

„A jelen Statútum, vagy a nemzetközileg elismert emberi jogok megsértésével szerzett bizonyíték nem fogadható el, ha:
(a) A jogsértés a bizonyíték megbízhatóságát súlyosan kétségessé teszi; vagy
(b) A bizonyíték elfogadása etikátlan lenne, vagy súlyosan sértené az eljárás tisztességes voltát.”

A Legfelsőbb Bíróság BH 1997.53. számon közzétett eset döntése értelmében a bíróságnak az igazság kiderítését célzó kötelezettsége nem jelenti azt, hogy korlátozás nélkül, más jogszabályok rendelkezéseit figyelmen kívül hagyva, bármilyen bizonyítást elrendelhetne, illetőleg bármilyen bizonyítási eszközt felhasználhatna. A szabad bizonyítás elvét sem lehet ugyanis akként értelmezni, hogy a felek minden korlátozás nélkül, bármilyen eredetű és tartalmú eszközt felhasználhatnak az igényük érvényesítése érdekében. A bíróság álláspontja szerint a titokban készült hangfelvétel megszerzésének módja miatt bizonyítékként nem értékelhető a perben.

A Kúria Pfv.II.21.532/2013. számon meghozott, és BH 2015.2.38 számon közzétett határozatában – ugyan polgári peres ügyben - a következőket rögzítette az ilyen, az ellenérdekű félről, annak tudta nélkül készített hangfelvételek bizonyító erejéről:

„A hangfelvétel bizonyító erejének megítélésénél figyelemmel kell lenni az elkészítés körülményeire és annak esetleges manipulálhatóságára. [..]
Az esélyegyenlőség polgári eljárásjogi garanciális alapelvébe ütközne, ha a bíróság elfogadná a jogellenesen szerzett bizonyítékokat, csupán arra hivatkozással, hogy ez tette lehetővé a perbeli család életének valós feltárását, bizonyítását. A másik fél tudta nélkül készült hangfelvételek ugyanis lehetőséget teremtenek az egyik félnek arra, hogy kiprovokáljon bizonyos helyzeteket, manipuláljon azok rögzítésénél, annak érdekében, hogy magát illetően kedvező képet nyújtson, míg a másik fél esetenkénti kedvezőtlenebb állapotát, viselkedését tanúsítsa. […]
Módszere azonban semmiképpen sem megengedhető. A másodfokú bíróság szerint ezáltal lehetősége nyílna az egyik félnek arra, hogy kiprovokáljon élethelyzeteket, illetve manipulálja azok rögzítését. […]
Helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság arra, hogy jelen esetben a hangfelvétel bizonyító ereje egyébként is csak korlátozott lenne, figyelemmel arra, hogy a CD lemez valószínűsíthetően nem a több hónapos lehallgatás vágatlan anyagát tartalmazza, illetve a felperesnek lehetősége volt az alperes manipulálására, arra, hogy kiprovokáljon helyzeteket, melyekre az alperes "a felperes elvárásának megfelelően" reagál.”

Az ilyen hangfelvételeknél tehát értékelni kell azt, hogy azok beállítottak, kiprovokáltak, illetve a felvételek készítését a másik fél előre eltervezte.

A bűnüldözés általában, így a bizonyítékok gyűjtése, a büntetőjogi felelősség vizsgálata is állami monopóliumot képez. Megítélésem szerint, az ilyen, a vádlott alapjogait súlyosan sértő módszerrel, és jogszerűtlenül beszerzett bizonyítékok a ’mérgezett fa gyümölcse’ elve alapján nem használhatóak fel az eljárás során
Válasz erre 

J0g242 2024.03.23. 19:52:27

Farkas Ákos szerint: „Az, hogy az ügyészség váderedményessége magas [pl. Magyarországon 90%-ot meghaladja], nem annak köszönhető, hogy ennek dacára kiváló, a ténybeli mellett jogi szempontból is maradéktalanul értékelhető munkát végeznek. Ez végső során a bűnösség rejtett vélelmének a számlájára írható. Arra, hogy [...] a bíróság igen gyakran a kétséget kizáróan nem bizonyított [de bizonyítottság esetén perdöntő] tényeket is a terhelt terhére értékeli, mérlegelési körbe vonva azokat.” (Farkas Ákos, A falra akasztott nádpálca avagy a büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának korlátai, Osiris Kiadó, 2002, 125. o.)

Az ehhez hasonló eljárásokban a vádhatóság olykor hivatkozik arra a banális közhelyre, miszerint az ügy úgynevezett „jellegénél” foga ritkán állnak kétséget kizáró bizonyítékok rendelkezésre, amiből bizonyára azt a törvénytelen értelmezést kívánja levonni, hogy ebben az esetben nem is kell „olyan szigorúan” megkövetelni a kétséget kizáró bizonyítottságot. Hasonló nyomás tapasztalható a közvélemény egyes csoportjai, különféle lobbiszervezetek részéről, akik bűnösítő ítéletet várnának el a bíróságtól az ilyen jellegű ügyekben, akkor is, ha nincs perdöntő, „erős” bizonyíték (hard evidence).

Ezzel szemben a Be. 7. § (4) bekezdése elvi éllel rögzíti, hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére. Ez az „in dubio pro reo” elve kötelező parancs minden ügytípusra nézve, nem lehet tehát az elítéléshez enyhébb sztenderdet alkalmazni bizonyos cselekménytípusoknál, mondván „nem elvárható” hogy legyen perdöntő bizonyíték. Hatályos jogunk nem ismer tehát az általánostól eltérő bizonyítási rendszert, és bizonyítottsági sztenderdet a különféle cselekménytípusok esetében.

A „kétséget kizáró” („beyond reasonable doubt”) bizonyítottság elvét rögzíti a hatályos büntetőeljárási törvényünk, valamint a következetes alkotmánybírósági gyakorlat, nemzetközi szerződések, az Emberi Jogok Emberi Bíróságának gyakorlata is. Ha nincs ilyen bizonyíték, akkor tehát a terheltet fel kell menteni.

Például az Egyesült Államokban a büntetőeljárásokban következetes követelmény a bűnösség bizonyítottságához a „beyond reasonable doubt”. Azonban a #metoo mozgalom hatására, arra hivatkozással, hogy például a szexuális zaklatásos ügyekben „tiszta és egyértelmű” bizonyíték („clear and convincing” evidence) jellemzően nem áll rendelkezésre, a Title IX néven elhíresült szabályrendszerben, amit egyetemeken alkalmaznak az ott felmerülő zaklatási ügyekben, az ennél jóval enyhébb „preponderance of evidence” volt az alapvető irányelv 2017-ig, ami nagyjából a „valószínűségek egyensúlyát” jelenti, vagyis hogy a vád, illetve állítás inkább valószínű, mint nem. Ez körülbelül a polgári peres eljárásokban alkalmazott bizonyítottsági sztenderdnek felel meg.

Mivel a tapasztalat azt mutatta, hogy ennek az lett az eredménye, hogy a bosszúból, vagy nyereségvágyból hamisan vádaskodókat ez felbátorította, az ártatlanul megvádoltakat súlyos hátrányba hozta, 2017-től újra a „tiszta és egyértelmű” bizonyíték a követelmény ezekben a fegyelmi eljárásokban, ami még mindig alacsonyabb szintű, mint a büntetőeljárásban elvárt „kétséget kizáró” bizonyítottsági sztenderd.

William Blackstone, híres angol jogász nevéhez fűződik az a maxima, miszerint „jobb, ha tíz bűnös megmenekül, mintha egy ártatlan szenved” („It is better that ten guilty persons escape than that one innocent suffer.”). Ezt elvben minden jogrendszer így értelmezi, tehát nagyobb baj, ha akár tíz bűnös embert felmentenek, mintha akár csak egyvalakit ártatlanul elítélnek. Nem engedhető tehát meg, hogy perdöntő bizonyítékok híján elmarasztalják a terheltet, arra a banális közhelyre való hivatkozással, hogy „életszerű”, hogy a cselekményt az elkövette, annak ellenére, hogy nincs rá objektív bizonyíték, mondván egy ilyen cselekménynél nem is elvárható, hogy legyen.

A Kúria BH 2017.9.297 számon közzétett határozata – polgári peres ügyben ugyan - rögzítette, hogy önmagában egy magatartás állítólagos „életszerűségére” hivatkozás nem elégséges annak bizonyításához, erre nem tehát lehet ítéletet alapítani. A kúriai gyakorlat értelmében tehát „életszerűségre” önmagában nem lehet ítéleti indokolást alapítani, mert az megkerüli a valószínűség, mint bizonyítási szükségszerűség fogalmat. A valószínűség objektív kategória, az „életszerűség” pedig szubjektív. Szubjektív alapból nem lehet objektív felépítményt állítani. Az „életszerűség”, mint általános és szubjektív fogalom nem helyettesíti az okozatosságon alapuló objektív dedukciót, egybeeshet ugyan, de nem lehet érv és alap. Az „életszerűségből” nem következik a bizonyosság, de a bizonyosság általában életszerű. Tehát önmagában egy erre alapított ítéletet vagy bizonyítási-, vagy pedig indokolási hiányosságban szenved. Lehetséges, hogy megvan a megfelelő bizonyítás, és csak elégtelen az indokolás, de lehetséges az is, hogy a bizonyítás is hiányzik, csak mintegy oda van „vetve” az „életszerűség”.
Válasz erre 

J0g242 2024.03.23. 19:56:17

Azt, hogy valakit pusztán egyetlen tanú elmondása alapján elítéljenek, egy jó háromezer éves hagyománnyal bíró alapelv tilalmazza a jogban. Az „unus testis nullus testis” jogelvét, vagyis, hogy egyetlen tanú vallomása nem lehet teljes bizonyíték, a mózesi törvényektől kezdve, a római jogon át, a modern joggal bezárólag valamennyi jogrendszer ismeri, és többé-kevésbé következetesen alkalmazza.

„Egy tanú ne lépjen föl senki ellen, bármi bűne vagy vétsége van is. Akármilyen bűnről van szó, csak két vagy három tanú vallomása alapján szabad ítélni.” (MTörv 19:13)

„Simili more sanximus, ut unius testimonium nemo iudicum in quacumque causa facile patiatur admitti. Et nunc manifeste sancimus, ut unius omnino testis responsio non audiatur, etiamsi praeclarae curiae honore praefulgeat.” (Corpus Iuris Civilis)

Például a hatályos holland büntetőeljárási törvény 342. § (2) bekezdése explicite kimondja, hogy azt, hogy a terhelt a vádiratban foglalt cselekményt elkövette, a bíróság nem fogadhatja el kizárólag egy tanú vallomása alapján. Ismeri is alkalmazza ezt az elvet az Európai Bíróság gyakorlata is.

Ilyen esetben tehát, amikor lényegében csupán egy állítás áll szemben egy tagadással, a sértett és a terhelt vallomása kioltja egymást, és az „in dubio pro reo” szabálya lép életbe.

Annak ellenére, hogy az „unus testis nullus testis” itt idézett klasszikus jogelvét – legalábbis formálisan - még a középkori-koraújkori hírhedt boszorkányperekben (vö. Vö. Malleus Maleficarum III. rész 2. kérdés) is betartották, van egyfajta nyomás az igazságszolgáltatáson arra nézve, hogy a „négy fal között” állítólag megtörtént eseményeket a bíróság fogadja el bizonyítottnak PUSZTÁN a sértett elbeszélésére alapozva, amennyiben úgy tűnhetik, hogy az adott esetben azt „életszerűen”, illetve „hihetően” elő tudja adni, pláne ha még produkál egy kis hüppögést is hozzá.

Megítélésem szerint ez egy rendkívül helytelen és téves irány, amely sérti a jogbiztonságot, visszaélésekre ad alapot, másrészt a bíróság tekintélyét sem szolgálja, hogy azon az alapon dőljön el egy büntetőügy, hogy ki tud jobb „alakítást” nyújtani. Nem múlhat valakinek azon a szabadsága, becsülete, és méltósága, hogy valaki elő tud adni egy ripacskodást a hatóság, illetve a bíróság előtt. Egyáltalán nem kell hitelt adni egy elsőre akár meggyőzőnek tűnő alakításnak, hüppögésnek (vö. „a könnyek zsarnoksága”).

Megítélésem szerint ez amúgy sem vezethető le a bizonyítékok szabad értékelésének elvéből sem, hiszen ha a büntetőeljárási törvény főszabály szerint nem is alkalmaz kötött, formális bizonyítási rendszert, az nem jelenti azt, hogy teljesen önkényes alapon, pusztán megérzések és benyomások alapján lehetne megállapítani a tényállást objektív bizonyítékok hiányában is. A szabad bizonyítás elve nem jelenthet önkényességet.
Válasz erre 

J0g242 2024.03.23. 19:59:32

Az „unus testis nullus testis” (=egy tanú nem tanú) norma sajnos nem szerepel ’expressis verbis’ a büntető-eljárási kódexünkben, és a büntetőbírók gyakran hivatkoznak arra, hogy ilyen esetben szabad bírói mérlegelésnek lehet helye. A Be. bizonyítási rendszerére jellemző rendelkezések elsősorban a bizonyítás törvényessége (166. §) és a bizonyítékok értékelésének szabadsága (167. §), tehát ez a rendszer mint „nem teljesen szabad” vagy „vegyes” bizonyítási rendszer határozható meg. Kérdésként merül fel, hogy mit is jelent a szabad bizonyítás. Király Tibor szerint:

„A szabad bizonyítás ellenfelei e törvényszövegben a bizonyítás minden formai kötöttségének megszűnését, a bizonyítás szabályozatlanná válását látták. A bizonyítékoknak a belső meggyőződésen alapuló teljesen szabad értékelését olyan »kontrollálhatatlan lelkiismereti döntésként« fogták fel, amely utat nyit a bírói önkénynek. A velük folytatott vitában jutott el aztán a német dogmatika ahhoz, hogy a szabad bizonyítás »belső meggyőződését« nem pusztán »ösztönös megérzésként«, hanem »racionális meggyőződésként« fogadja el.
A szabad bizonyításnak ez utóbbi, a bizonyítékok racionális mérlegelésén alapuló formája tulajdonképpen az eredetileg egymással éles ellentétben álló két bizonyítási rendszer valamiféle szerves folytatása. A korábbi bizonyítási elméletek szintéziséből megszületett az ún. vegyes rendszer.
E rendszer bizonyítási joga nem jelenti azt, hogy a bíró immáron minden kötöttségtől mentes. Igaz ugyan, hogy a bíró nincs kötve többé a bizonyítási anyag értékelésére vonatkozó előre rögzített, törvényi szabályokhoz, de kötve van a tudományos eredményekhez, a gondolkodás törvényeihez és a tapasztalati tételekhez. A bíró az ítélet indokolásában köteles számot adni arról, melyik bizonyítékot hogyan értékelte, miért fogadta vagy miért vetette el.
A kötött és a szabad bizonyítási elmélet kombinációjával létrehozott vegyes rendszerrel lezárult a bizonyítás tanának az a fejlődési folyamata, amely az irracionális, mitikus bizonyítási módtól a múltbeli cselekmény tényleges megismerését biztosító racionális bizonyításig vezetett. A büntetőeljárás elmélete az elmúlt 150 évben a perbeli igazságról lényegét tekintve újat már nem alkotott. Az elmélet fő iránya változatlanul a szabad bizonyítási rendszer fejlesztése és értelmezése. […]
A bizonyítékok értékelése problémamegoldás, amelynek során több kérdést (problémát) kell eldönteni. Az értékelésben érvényesül a logika, a tudományok szabályai, a gyakorlat által igazolt tapasztalatok. Az értékelésben a hatóságnak, bíróságnak olyan értelemben nincs korlátlan szabadsága, hogy igazodnia kell az említett szabályokhoz. Tevékenysége során támaszkodhat egzakt szabályokra, például az ujjnyom-azonosításnál a biológia törvényeire, a gépjárművek összeütközésénél a mechanikai törvényekre, a halálos méregadag megállapításánál az orvostudományra. Számos esetben azonban nem talál egzakt szabályokat, például amikor verbális bűncselekménynél tanúk ellentétes vallomásai alapján kell döntenie, és ilyenkor hivatkozhat általánosítható tapasztalatokra, arra, mit tart életszerűnek. Ha ez esetekben kétségek maradnak, a bíróság az in dubio... szabály szerint dönt.” (Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Budapest, Osiris, 2003.)

A bizonyítékok szabad értékelése azonban tehát nem az egyoldalú értékelés szabadságát jelenti. Király Tibor szerint a büntetőeljárásban a bíróság szabad, de belső meggyőződésére alapított döntésében nem érzelmi meggyőződést, hanem a vallomást kialakító egyes tényezőket világosan felismerő, az egyes tényezők hatása közötti összefüggéseket feltáró ok-okozati kapcsolatba hozó, minden más kétséget kizáró észszerű meggyőződést kell látnunk. Ez tehát nem korlátlan „belső meggyőződést”, hanem a gondolkodás, a logika, a tapasztalati törvények uralma alatt álló szabadság, a racionális önálló meggyőződést jelent, és emellett a konkrét értékelés ténybeli alapjait meg kell tudni jelölni.
Válasz erre 

J0g242 2024.03.23. 20:03:22

Bencze Mátyás mutatott rá arra, hogy a bizonyítékok szabad értékelésének szabályát – egyébként is rendkívül általánosságban meghatározó törvényi rendelkezést – a gyakorlat tendenciaszerűen kiterjesztő módon értelmezi (Bencze Mátyás: A bírói mérlegelésre vonatkozó szabályok értelmezésének sajátosságai. Jogesetek Magyarázata, 2011/2, 82–89.). Egyrészről ez azt jelenti, hogy tovább tágítja a mérlegelés szabadságát, ezáltal a bizonyítékok értékelésekor nem várja el a bírói meggyőződéssel szembenálló érvek részletes elemzését és cáfolatát. Ezek a veszélyek a közvetett bizonyítás esetén jelentkeznek leginkább. A hatályon kívül helyezések kúriai joggyakorlat-elemző csoportjának megállapítása szerint közvetett a bizonyítás, ha nincs közvetlen bizonyíték, nincs beismerő vallomás, vagy a történtek közvetlen érzékelésén, észleletén alapuló vallomás, illetve az nem hiteltérdemlő. Különösen olyan esetben, ahol a vádlott marasztalását kizárólag egyetlen terhelő tanú szavahihetősége alapozza meg, és nincsenek objektív körülmények, amelyek igazolnák az állítását, gondos értékelésre van szükség a vádlott előnyeire és hátrányaira vonatkozóan olyan módon, amely elbírálható a fellebbviteli bíróság számára is. Nem elegendő csak általánosságban számot adni a hiteltérdemlőség tényéről anélkül, hogy az azokat megalapozó konkrét tényeket részletesen bemutatnánk és elemeznénk.

A részben szabad bizonyításra épülő vegyes rendszerben is követelmény egyrészt a bizonyítás törvényesessége, vagyis, hogy az eljárási alapelveknek és a bizonyítás részletszabályainak megfelelően történjék, másrészt pedig érvényesek a logika, és a gyakorlati élettapasztalat szabályai. A törvény egyes rendelkezései is figyelembe veszik, hogy az eljárási gyakorlatból és a tudomány eredményeiből általánosítható tapasztalatok egyes bizonyítási eszközök tipikusan eltérő bizonyító erejére utalnak.

Az „unus testis nullus testis” általános érvényű elve pedig alátámasztható a logika, és a mindennapi tapasztalat szabályaival is, hiszen kétség esetén, ha az ügyet eldöntő szerv nem lehet biztos abban, hogy mi az igazság, illetve kinek van igaza, akkor egy - valaki mellett szóló - tanú önmagában kevés ahhoz, hogy a kételyeket eloszlassa. Már a rómaiak is tisztában voltak azzal, hogy a tanúvallomások igen gyakran szubjektívek, több tanú különbözőképpen látja ugyanazt az eseményt. Az egy tanút ugyanis érzékszervei könnyen megcsalhatják, illetve az is lehetséges, hogy az egyes tanú hazudik, és mivel egyedül van, erre nehezebb rájönni a bírónak, mintha többen tennének tanúvallomást. A konklúzió: igazságtalan lenne az ítélet, ha az csak egyetlen tanú vallomására épülne, mert ezzel a kételyek nem igazán oszlanának el, az igazság nem derülne ki viszonylagos egyértelműséggel.

Megítélésem szerint az ártatlanság vélelmének kétséget kizáró megdöntéséhez, a sértett-tanú vallomásán túlmenően minden esetben szükségesek egyéb, korroboráló indíciumok is, amelyek egyértelműen a vádat támasztják alá. Mindenképp sérti a jog évszázados, és évezredes alapelveit, és súlyosan veszélyezteti a jogbiztonságot is, hogy azzal, hogy gyakorlatilag „bemondásra”, azaz pusztán a sértetti vallomásra alapozva bizonyítottnak fogadjuk el az ilyen vádakat, és ezzel a sértett vallomása a „bizonyítékok királynője” (regina probationum) szerepébe lépjen elő, amivel szemben gyakorlatilag nincs apelláta. A sértett vallomásai alapján megszerkesztett vádat, a sértett vallomásával „bizonyítani” logikailag-ismeretelméletileg egyfajta körkörös érvelésnek (petitio principii, circulus vitiosus) minősül, jogdogmatikailag is problémás, hiszen függetlenül attól, hogy közvádas ügyben az ügyészség képviseli a vádat, a természetes jogérzék alapján is aggályos, legalábbis a „nemo testis auditur in re sua” szintén ősi jogelve alapján.

Álláspontom szerint ezeket a jogi maximákat, és generálklauzulákat figyelembe lehet, és adott esetben figyelembe is kell venni a hatályos jogban is. Például a Polgári Törvénykönyv sem tartalmazza expressis verbis a „pacta sunt servanda” elvét, mégis a polgári jog elképzelhetetlen enélkül. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a jog töretlen hagyományait, hiszen a jog élő szövet, amelyből nem lehet kiszakítani a hatályos, írott jogot.

Chartres-i Bernátnak tulajdonítják azt a Newton által is gyakran idézett mondást, hogy „óriások vállán álló törpék vagyunk.” Jelen esetben ez azt jelenti, hogy a jog jelenkori gyakorlói, nem szakadhatnak el a jogtudomány művelőinek nagy elődeitől, és a jog teljes felépítményétől, és hagyományától. A magyar Be. ugyan valóban nem mondja ki expressis verbis az „egy tanú nem tanú” normát, azonban számos ország hatályos büntető-eljárási kódexe, például a holland, igen, és a civilizált nemzetek jogrendszerei közt nincs olyan nagy különbség, hogy ilyen téren ne vehessük figyelembe ezeket a normákat, különösen ha az egyébként is része a töretlen és egyetemes jogi hagyománynak, és így a magyarnak is.
Válasz erre 

J0g242 2024.03.23. 20:10:59

Továbbá az „unus testis nullus testis” elve nem csak jogi, hanem általános ismeretelméleti (episztemológiai) alapelv, amit különösképp a történészek is alkalmaznak, hiszen ha egy állítólagos történelmi eseményre kizárólag egy forrás áll rendelkezésre, annak hitelességet általában elvetik.

Ebben az értelemben a történész és a büntetőbíró munkája némiképp hasonló, hiszen mindkettőnek múltbeli eseményeket kell rekonstruálni, méghozzá a rendelkezésre álló adatok alapján, „hozott anyagból” dolgozva, amely igen sokszor töredékes, egymásnak ellentmondó. Valamint mindkettő esetében hatalmas károkat okozhat, ha egy ember elmondása alapján veszünk valamit készpénznek.

Ha valamire kizárólag egy tanú van, akkor először is tisztázni kell, hogy miért van ez így, hiszen a történtek a külvilágon nyomot hagynak. Továbbá az „unus testis nullus testis” elve szorosan összetartozik az „in dubio pro reo” elvével, valamint azzal a jogi maximával, hogy inkább meneküljön meg száz bűnös, minthogy akárcsak egyvalakit ártatlanul elítéljenek.

De nem „csak” jogdogmatikai, eljárásjogi és ismeretelméleti, hanem nyomós kriminalisztikai érvek is szólnak amellett, hogy miért szükséges kellő szkepszissel kezelni a sértett-tanú vallomását. A Bócz Endre szerkesztésében megjelent Kriminalisztika c. tankönyv szerint:

„A sértett tudomásszerzésével, a tudomás megőrzésével és közlésével kapcsolatban kiemelhető néhány kriminálpszichológiai sajátosság: [..]
• a sértett az ijedtség, váratlanság, kiszolgáltatottság folytán hajlamos túlozni az őt ért támadást (számára a pálca bunkó, az ujjal fenyegetés ökölrázás stb.);
Olyan eset is előfordult, hogy a váratlanul megjelent személy kezében egy hering volt, a sértett azonban késnek látta, továbbá ha valami fény, nap villan az elkövető övcsatján, szintén késnek tűnhet.
• a sértett nemritkán anyagilag érdekelt az ügy kimenetelében, s hajlamos túlbecsülni az őt ért vagyoni kárt is;
• a sértettnek nemritkán kifogásolható a saját magatartása (kihívó öltözködés vagy gyors ismerkedés, provokáló fellépés), s utóbb ezt leplezni törekszik (részletesebben FENYVESI);
• előfordulnak álsértettek is, akik pl. önbetörés vagy koholt bűncselekmény révén akarnak előnyökhöz jutni;
[…]
Mindezek a csak példálódzóan említett sajátosságok azt igénylik, hogy fokozott körültekintéssel történjen a felkészülés a sértett kihallgatására és a kihallgatás lefolytatására is (l. részletesen TÓTH Tihamér).”

Nagyon fontos tehát kiemelni a kriminálpszichológiai sajátosságokat, amelyek befolyásolhatják a sértett vallomásának hitelességét és megbízhatóságát. Az idézett kriminalisztikai tankönyv is rámutat arra, hogy a sértettnek számos motivációja lehet arra, hogy eltúlozza az átélt eseményeket, vagy akár hogy kitaláljon valamilyen bűncselekményt. Emellett a saját magatartása is befolyásolhatja a vallomás hitelességét, például ha a sértett elhallgatja, hogy provokatívan viselkedett. Ezért nagyon fontos, hogy a rendőrség, az ügyészség és a bíróság mindig gondosan vizsgálják meg a bizonyítékokat, és ne csak egyetlen tanú vallomására támaszkodjanak.
Válasz erre 

J0g242 2024.03.23. 20:16:54

El szokott hangozni ilyenkor különösen a kapcsolati erőszakos ügyekre „szakosodott” genderpropagandista szervezetek részéről, hogy ebben az ilyen esetekben inkább a látencia a jellemző, hiszen az ilyeneket ténylegesen elszenvedett nők jellemzően inkább titkolják, továbbá vonakodnak feljelentést tenni, hiszen nem akarják magukat még sértetti-tanúi minőségben sem büntetőeljárásnak kitenni. Ez valószínűleg általában így is van, viszont vannak olyan személyiségtípusok is (elsősorban az ún „B-cluster” típusú személyiségzavarokkal rendelkezők), akik kimondottan szeretnek tetszelegni az áldozat szerepében, illetve a volt párjukkal szemben táplált haragjukat, indulatukat ilyen vádaskodásban vezetik le, sőt kimondottan élvezik a büntetőeljárásban való részvételt, és hogy volt párjukat bosszúból besározhatják, meghurcoltathatják és életét tönkretehetik.

A büntetőjogba lopakodva behatoló genderszemlélet, politikai presszió (#metoo-mozgalom, stb.) miatt pedig gyakran fogadókészséget is találnak a jogrendszer részéről, amely a büntetőjog klasszikus alapelveivel (úgymint ártatlanság vélelme, „unus testis nullus testis”, stb.) ellentétben, afféle „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja” elvből kiindulva (Vö. „Calumniare audacter, aliquid semper haeret”, azaz: Vakmerően kell rágalmazni, valami úgyis ráragad.) egyre inkább hajlamos automatikusan hitelt adni ezeknek a vádaknak, amelyet a hamisan vádaskodók pedig jól ki is használnak. Az erre szakosodott szervezetek és mozgalmak szinte a „dörömbölve” követelik az ilyen ügyekben az igazságszolgáltatástól a minél könnyebben „kiosztott” bűnösítő ítéleteket, és az áldozati megtorláskultusz jegyében a minél súlyosabb, retributív jellegű büntetéseket. Ezen hozzáállás és törekvés, nagyjából Biszku Bélának, az MSZMP PB ülésén, 1957. december 1-jén, „A büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről” című jelentés kapcsán előadottakra rímel:

„az ellenforradalmi szervezkedés bűnöseinek felelősségre vonásánál, a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma.”

Sok bosszúszomjas nő ébredt rá arra, hogy ha el szeretné lehetetleníteni az ex-partnere életét, mintegy „adja magát”, és „kézenfekvő”, hogy olyasmivel vádolja őt, ami az évek távlatából a legnagyobb jóindulattal is bizonyíthatatlan, ezért arra sem jön rá senki, ha meg sem történt.

Az a gyakorlat, hogy az ilyen ügyben a - jellemzően férfi - terhelt szava ELEVE kevesebbet ér, mint a – jellemzően nőnemű - sértetté, azon túlmenően, hogy sérti az állampolgári jogegyenlőség elvét (Alaptörvény XV. cikk (1) bek.), gyakorlatilag a feudális eljárásjog egy perverz jelenkori újjáéledése, amelyben a jobbágy szava, vallomása eleve kisebb bizonyítóerővel bírt, mint egy nemesé, tehát esélye sem lehetett az igazát bebizonyítani, különösen, mivel az ügyében úgyis az úriszék ítélkezett.

„Szem előtt kell tartanunk a tanúk állapotát, vajon tudniillik nemes, avagy paraszt tesz-e az igazságról tanúbizonyságot? Mert a paraszt tanúságtétele [..] nemes személy ellenében mit sem ér… [..] Különben is illetlennek és helytelennek látszik, hogy a nemest, mint följebbvalót, valamint alábbvalónak, tudniillik parasztnak tanúbizonysága alapján kellessék fejvesztésre ítélni, vagy másképen elmarasztalni; amint erre nézve országunk régi és törvényerőre emelkedett szokását majdnem minden bíró és ügyvéd ismeri és nyilván tudja.” (Tripartitum 27. cím, 6-8. §)

Ezen irányzat és törekvés érhető tetten, amikor az „inkább meneküljön meg akár tíz bűnös, mintsem egy ártatlant elítéljenek” jogállami elve helyett a büntető igazságszolgáltatásban gyakran jobban félnek az esetleg valóban bűnösök felmentésétől, mint az ártatlanok elítélésétől, amikor a vád tárgyát képező tényállás ellentmondásaiban, és a bizonyítékok aggályosságában nem a felmentést önmagában megalapozó „ésszerű kétséget” (reasonable doubt) látják, hanem azt keresik, hogy ez MIÉRT NEM zárja ki a terhelt bűnösségét.
Válasz erre 

J0g242 2024.03.23. 20:19:37

A Be. 166. § (1) bekezdése szerint: „A bizonyítási eszközök felderítése, összegyűjtése, biztosítása és felhasználása során e törvény rendelkezései szerint kell eljárni.” Az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény 19. § (2) bekezdése szerint: „A vádnak törvényesen beszerzett bizonyítékokon kell alapulnia.” Vö. 9/2018. (VI. 29.) LÜ utasítás 8. § (4) bek., ill. 49. § c) pont.

A vádnak törvényesnek, illetve megalapozottnak kell lennie ahhoz, hogy bírósági tárgyalás alapjául szolgálhasson. Király Tibor szerint: „Megalapozott a vád, ha olyan bizonyítékokon alapul, amelyek törvényes bizonyítási eszközökből származnak”. Következésképpen nem lehet megalapozott a vád, amely a Be. szerint figyelembe nem vehető bizonyítékokon alapul. A megalapozott vád tehát a törvényes vád része, csak a megalapozott vád lehet törvényes.

A Polt Péter szerkesztésében megjelent Nagykommentár a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényhez c. mű szerint:

„A vádemelés kérdésében döntésre jogosult ügyésznek a büntetőjogi felelősség megállapíthatóságára vonatkozó objektív - és felhasználható bizonyítási eszközökből származó - bizonyítékok alapján álló, a bűnösség bírósági megállapíthatóságára vonatkozó szubjektív meggyőződése mindenképpen szükséges a vádemeléshez, amelynek önmagában nem akadálya, hogy az egymásnak ellentmondó bizonyítékok között a terhelt javára szóló bizonyítékok is rendelkezésre állnak. Értelemszerűen az ügyészség bűnösségre vonatkozó szubjektív és kétséget kizáró meggyőződése esetén sem emelhető vád, ha a meggyőződés alapja kizárólag olyan bizonyítási eszköz, amely a bizonyítás során nem használható fel [különösen a Be. 167. § (5) bekezdése alapján].”

A vád törvényességét illetően az Alkotmánybíróság rögzíti, hogy „a közvád képviselőjének minden esetben konkrétan körülírt cselekmény miatt, annak a büntetőtörvény szerinti minősítését is tartalmazó, pontosan azonosítható személy felelősségre vonására irányuló megalapozott, a bizonyítékok megjelölését és indítványait is magában foglaló összefoglalt vádat kell (...) a bíróság elé terjesztenie.” [14/2002. (III. 20.) AB határozat.]

Gellér Balázs 'A vád törvényességének egyes aspektusai' című tanulmányában arra kereste a választ, hogy amennyiben a vád túlnyomó részben a bizonyítási szabályok megszegésével, vagy jogellenesen beszerzett bizonyítékokon alapul, a vád ettől függetlenül tekinthető-e még törvényesnek, és az alkalmas-e arra, hogy a bírósági eljárás alapját képezze. A szerző szerint „a vádnak tartalmaznia kell azt az ügyészi meggyőződést, hogy a bizonyítékok alkalmasak a vádlott bűnösségének kétséget kizáró bizonyítására”, ezért kizárja a fel nem használható bizonyítékokon alapuló vád törvényességét. Hangsúlyozza, hogy a megalapozott vád a törvényes vád fogalmának része, ezért csak a megalapozott vád lehet törvényes. Meggyőződése alapján a vád nemcsak akkor alkalmatlan a bírósági eljárás lefolytatására, ha nem felel meg a törvényes vád Be.-beli fogalmának, hanem akkor is, ha a Be.-ben meghatározott egyéb tartalmi követelményeket, azaz a vádiratra vonatkozó előírásokat sem elégíti ki. Álláspontja szerint amennyiben a vád a bizonyítékok felsorolását nem tartalmazza, vagy a felsorolt bizonyítékokat valamely ok miatt ki kell rekeszteni, úgy a vád nem törvényes. Annak a lehetőségét is elveti, hogy a bíróság a tárgyaláson felvett bizonyítással pótolja ezeket a hiányosságokat, ugyanis a bíróság ily módon nyomozati tevékenységet végezne, amelyből kifolyólag sérülne a tisztességes eljáráshoz való jog, és az eljárási feladatok megoszlásának elve.

Ennek a kritériumrendszernek tehát nem felel, nem felelhet meg az a vád, amely az eljárási szabályok megsértése miatt, túlnyomó részében, vagy akár teljes egészében figyelembe nem vehető bizonyítékokra épül. Noha a törvény a vád megalapozottságának követelményét a Be. expressis verbis nem tartalmazza, a gyanú fokainak egymásra épülése követelményéből következik, hogy a vádban kötelezően megjelölendő bizonyítékoknak az ártatlanság vélelmének megdöntésére alkalmasnak kell lenniük. Abban az esetben, amikor 1) a vádirat nem jelöl meg bizonyítékokat, vagy 2) olyan bizonyítékokat jelöl meg kizárólag vagy többségükben, amelyeket ki kell rekeszteni az eljárásból, a vád megalapozatlan, így törvénytelen, és nem csak a Be. 422. § (1) bekezdésébe ütközik, hanem a Be. 5. §-ába, 6. § (1) bekezdésébe is, valamint azon alapvető elvbe is, miszerint büntetőeljárás csak bűncselekmény gyanúja alapján, és csak az ellen indítható, akit bűncselekmény megalapozott gyanúja terhel.

A jogellenesen beszerzett bizonyítékok felhasználását tiltó törvényi rendelkezések válnának megkerülhetővé, és egyben értelmüket is vesztenék, ha a jogsértés folytán figyelembe nem vehető bizonyítékoknak a bírósági eljárásban való utólagos pótlására lehetőség lenne.
Válasz erre 

J0g242 2024.03.23. 20:24:38

Ahogy a híres magyar jogtudós, Vuchetich Mátyás fogalmazott: „A szükségen felül a terheltet nem szabad terhelni; szóval: elvész a szabadság, de nem a humanitás.” Király Tibor az 1973. évi Be. jogalkotási folyamata során írta:

„A büntetőeljárásjognak mindig, mindenütt – ha csak nem akar a féktelen elnyomás eszközévé válni, vagy a bűnöző tehetetlen bűnpártolójává lenni – kényes egyensúly megteremtésére kell törekednie. Biztosítania kell egyfelől a társadalmat arról, hogy felelősségre vonják azokat, akik büntetőtörvénybe ütköző módon szegték meg a társadalom normáit. Másfelől biztosítania kell a polgárokat, hogy a bűnözők elleni fellépés során a hatalom nem korlátozza a jogaikat alaptalanul és mértéktelenül, és nem zaklatja őket lépten-nyomon. A két érdek összehangolásának, egyensúlyban tartásának művészi megalkotásával formálható meg az eszményi büntetőeljárásjog. A büntetőeljárási törvényben itt és most törekedni kellett az egyensúly megteremtésére egyfelől a hatékony bűnüldözés és felelősségre vonás jogi eszközei, másfelől a büntetőjog által is érintett személyek jogai között; vagyis az állam korlátozó és jogokat tiszteletben tartó tevékenysége között. A büntetőeljárásban a jogi garanciák éppen arra valók, hogy biztosítsák ennek az egyensúlynak a megtartását, hogy ki-ki élhessen az őt megillető jogokkal, és hogy végül a büntetőeljárás betölthesse azt a szerepet, amelyet a társadalom tőle elvár.”

Az ügyészség csupán a nyomozó hatóság által lefolytatott bizonyítási eljárás során, törvényes úton beszerzett bizonyítékok alapján, azokat értékelve emelhet vádat. Amennyiben tehát ezen részcselekményekre nézve a történeti tényállás felderítése hiányos, úgy ezekre nézve törvényesen vádat alapítani nem lehet. E körben hivatkozom a Salgótarjáni Városi Bíróság határozatára:

„Az ügyészi érvelés elfogadása esetén általánossá válhatna az a felfogás, hogy törvényesen beszerzett bizonyítékok nélkül is sor kerülhet vádemelésre (annak reményében, hogy a még hiányzó bizonyítási eszközöket a bíróság majd beszerzi), holott a Be. 18. §-ának (4) bek., 20. §-ának (1) bek. és 131. §-ának (1) bekezdését összevetve nyilvánvaló: a bizonyítási eszközök (...) összegyűjtése alapvetően a nyomozó hatóság feladata, az ügyész csak a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén emelhet vádat (s az egyik ilyen feltétel, hogy a terhelttel szemben törvényesen beszerzett bizonyítékok álljanak rendelkezésre), a bíróságnak pedig a vádról (...) kell döntenie".” (B.8/2003/7. számú végzés 15.)

Következésképpen a bíróság nem pótolhatja bizonyítás felvételével a vád ilyen hiányosságait. Ebben az esetben a bíró ugyanis szerepet cserélne a vádlóval, és bizonyítás útján maga alakítaná ki a vád kereteit, tartalmát.
Válasz erre 

Radnóti László György 2024.03.23. 20:51:23

@J0g242: Nem tudtam befejezni ezt az írásomat, mert éreztem az Ön által azonnal felvetett problémát, a magánszemély által jogellenesen beszerzett bizonyíték vonatkozásában. Az Ön által hozzáfűzött terjedelmes megjegyzésre való hivatkozással most be tudom fejezni írásomat, bár ez inkább az Ön érdeme, és írásom rövid is marad. A befejezés sajnos nem jelent lezárást, mert megjegyzéseit úgy értelmezem, hogy - bár erős érvek szólnak a hangfelvételek kizárása mellett -, a bűnüldözés érdekét is mérlegelni kell. Nagyon erősek az alapvető jogi érvek, de jelentős bűnüldözési érdekre is lehet hivatkozni. Liberális szemlélettel a kizárás az egyedül helyes döntés. Illiberális nézőpontból nyilván használhatóak a felvételek, azonban az illiberális nézőpontot nem tenném magamévá. Egy köztes nézőpontot még mérlegelni próbálok, bár ez elvtelen kompromisszumnak tűnik. Még nem teljesen értettem meg érvelését, bár nagyon világosnak látom, csak siettem a válasszal. Még gondolkozom. Nagyon köszönöm megjegyzését. Bár valójában az Ön megjegyzése az önmagában is megálló írásmű, és az én blogbejegyzésem tekinthető megjegyzésnek hozzá, miszerint ez a Fenyő ügyben a Gyárfás Tamás és Portik közt folyt telefonbeszélgetések hangfelvételeire is vonatkozik.
Válasz erre 

Radnóti László György 2024.03.23. 22:20:44

@J0g242: Még nem nyújtottam be az ügyben közérdekű bejelentést. Van kedve betársulni? Legegyszerűbb, ha kettőnk nevében nyújtja be egyikünk. Mi a szándéka?
Válasz erre 
süti beállítások módosítása